Emberi jogok és állatjogok: A tökéletes páros

Gary L. Francione (született 1954-ben), amerikai jogtudós. Jelenleg a Newark-i Rutgers Egyetem jogi és filozófiai karának kiemelkedő jogászprofesszora. Filozófiai B.A. fokozatát a Rochester Egyetemen szerezte, ahol ösztöndíjas hallgatóként lehetősége volt az Egyesült Királyságban filozófiát tanulni. A filozófiai M.A. fokozat megszerzése után a Virginiai egyetemen jogi doktori végzettséget szerzett. Francione elsősorban az állatjogi mozgalommal kapcsolatos munkájáról ismert, és az abolicionista állatjog úttörője. Ő volt az első, aki állatjogot tanított egy amerikai jogi iskolában. Emellett tanít emberi jogokat, büntetőjogot, büntetőeljárásokat és jogi filozófiát. Az erőszakmentesség elhivatott szószólója, és gyakran hangsúlyozza, hogy a kreatív, szigorúan erőszakmentes oktatás az állatfelszabadítás egyetlen hatékony eszköze.

„Nagyon sok emberi probléma van a világban, amelyet meg kell oldanunk, mielőtt az állatokkal foglalkozhatnánk.”

„Először dolgozzunk a világbékén, aztán utána jöhetnek az állatjogok.”

Gyakorlatilag az összes állatjogi aktivista rendszeresen találkozik ehhez hasonló megjegyzésekkel. Sokan kérdezték, hogy én miként szoktam válaszolni ezekre.

Először is, senki nem mondja, hogy az emberi jogokért kampányolóknak fel kellene hagyniuk ezzel az aktivizmussal, és helyette az állatjogokért kellene kampányolniuk. A lényeg sokkal inkább az, hogy ha elfogadjuk, hogy a többi állat is tagja az erkölcsi közösségnek, akkor fel kell hagynunk a saját életünkben az állatok megevésével és ruhaként hordásával, illetve a többi kizsákmányolási forma támogatásával. A vegánná válás nem jelenti azt, hogy be kell fejeznünk például a gyermekek vagy a nők bántalmazása elleni aktivizmust.

Egyszer, miután egy állatjogi előadást tartottam egy közösségi házban, odajött hozzám egy nő, és közölte, hogy önkéntesként dolgozik egy olyan központban, amely bántalmazott és nemi erőszaknak áldozatul esett nők segítésével foglalkozik. Azt mondta, hogy nagyon szimpatikus neki, amit a többi állat ügyéről mondtam, de teljesen felemészti az életét a nőkért való munka, és fogalma sincsen, miként találhatna időt arra, hogy az állatjogi ügybe is bekapcsolódjon.

Megkérdeztem tőle: „Van ideje arra, hogy egyen, igaz?”

Azt felelte: „Persze hogy van!”

„Hord ruhákat és használ sampont, illetve más termékeket?”

„Igen, persze. De hogy kapcsolódik ez ehhez?”

Mindenhogy kapcsolódik ez ehhez. Elmagyaráztam neki, hogy ha valóban komolyan veszi a többi állat érdekeit, akkor annyi a kötelezettsége, hogy abbahagyja az ételként való fogyasztásukat, a ruhaként való hordásukat, az állati anyagokat tartalmazó vagy állatokon tesztelt termékek használatát, illetve az állathasználattal járó szórakozási formák támogatását. Még ha semmi mást nem is tesz a többi állat ügyéért, az, hogy vegánná vált, és példát állított a családjának és a barátainak, már önmagában is fontos aktivizmus, amely ráadásul semmilyen módon nem akadályozza azt, hogy a nők segítésén dolgozzon. Az állatkizsákmányolás eltörlésének támogatása olyasmi, amit mindannyian megtehetünk akár már a következő étkezéskor.

Másodszor, hiba azt gondolni, hogy az emberek és a többi állat kizsákmányolásának problémája különálló probléma. Épp ellenkezőleg: minden kizsákmányolás szükségszerűen összefügg. Minden kizsákmányolás az erőszak megnyilvánulása; minden diszkrimináció az erőszak megnyilvánulása. Amíg az erőszak bármely formáját toleráljuk, addig az erőszak minden formája létezni fog.

Ahogy az orosz regényíró, Tolsztoj megjegyezte: „Amíg léteznek vágóhidak, csataterek is lesznek.”

Tolsztoj természetesen jól látta ezt a problémát. Egészen addig, amíg az emberek normálisnak tartják a többi állat ételnek való mészárlását, amelyre semmiféle igazolásunk nincs – az állatok megevéséből és használatából származó triviális örömön kívül –, addig az emberek normálisnak fogják tartani azt is, hogy erőszakhoz folyamodnak, ha úgy gondolják, hogy valami lényeges forog kockán.

És mindez fordítva is igaz: amíg toleráljuk a rasszizmust, a szexizmust, a heteroszexizmust és a diszkrimináció más formáit, addig létezni fog a szpécieszizmus is, vagyis az állatfaji hovatartozáson alapuló önkényes megkülönböztetés. Ezért is lényeges, hogy az állatjogi aktivisták sose gondoljanak magukra „egy ügyes” emberként. A szpécieszizmus azért kifogásolható erkölcsileg, mert a rasszizmushoz, a szexizmushoz és a diszkrimináció más formáihoz hasonlóan ez is kizár bizonyos lényeket az erkölcsi megfontolás köréből – erkölcsileg lényegtelen szempontok alapján. Semmi különbséget nem jelent, hogy ez az erkölcsileg lényegtelen szempont a bőrszín, a nem, a szexuális irányultság vagy a faj. Nem értelmes dolog azt mondani, hogy ellenezzük a szpécieszizmust, de támogatjuk a diszkrimináció többi formáját, vagy hogy nincs álláspontunk velük kapcsolatban. Hiszen azért ellenezzük a szpécieszizmust, mert az éppen olyan, mint a rasszizmus, a szexizmus és a diszkrimináció többi formája. A szpécieszizmus elleni tiltakozásunkból logikailag következik a diszkrimináció többi formájának elutasítása is.

Persze ez sem jelenti azt, hogy az állatjogi aktivistáknak be kellene fejezniük az állatok ügyéért való küzdelmet, és emberi jogi aktivistává kellene válniuk. Azt azonban jelenti, hogy mindig világossá kellene tennünk mások számára, hogy a diszkrimináció összes formáját ellenezzük, és sosem szabadna bármiféle diszkriminációt gyakorolnunk a saját életükben.

Harmadszor, számos önzetlen személy meg akarja változtatni a világot, de nem ismeri fel, hogy a legfontosabb változás az egyének szintjén történik. Ahogy Mahatma Gandhi mondta: „Saját magadnak kell a változásnak lenned, amit a világban látni akarsz.” Ha erőszakmentes világot akar, erőszakmentességet kell gyakorolnia a saját életében. A veganizmus fontos része az erőszakmentes életnek, hiszen kétség sem férhet ahhoz, hogy az összes állati étel és más állati termék erőszak eredménye.

És végezetül, még egy idézet Tolsztojtól: „Mindenki a világ megváltoztatásán gondolkodik, de senki sem gondolkodik saját maga megváltoztatásán.”

emberi-jogok-es-allatjogok